Hevesi Andrea
Debreczeni Szappanos János:
históriás ének, politikai költészet, panaszének
és a laudatio lehetőségének jajjos applicatioja[1]
A politikai propaganda költészet és a szó szoros értelmében vett panaszvers megjelenése között szoros összefüggés mutatható ki. A politikai költészet legelső nyomai ugyanis (ahogy azt Stoll Béla írja,)[2] Mohács után folytatás nélkül maradnak, és tulajdonképpen a históriás ének tudósító válfaja fejlődik ki belőle, s veszi át bizonyos fokig a helyét. Az 1600-as években azonban az egész magyarság érdekeit képviselő politikai célok mellett (a török kiűzése, a kereszténység győzelme, az ország védelme stb.) és bizonyos értelemben helyette, megjelennek a kisebb politikai csoportok céljait és érdekeit propagáló versek. Ez az újonnan kialakuló politikai költészet az új mondanivaló kifejezésére a már meglévő műfajokat használja fel, illetve alakítja át azokat, mégpedig a katonavers, a halotti búcsúztató (mely a legnépszerűbb), a gúnyvers és a históriás ének műfaji sajátosságait alkalmazza, gyakran ötvözve ezeket.
E műfajok találkozása és keveredése Debreczeni Szappanos János fennmaradt verseiben is megfigyelhetőek, mi több, mintapéldái lehetnek e jelenségnek.
A ránk maradt Debreczeni-corpus ismeretében ugyanis állíthatjuk, hogy művei az ekkor bekövetkező irodalmi változásoknak, azaz a műfaji sajátosságok érintkezésének tökéletesen megfelelnek.
Stoll Béla tanulmányában a leggyakoribb politikai propaganda célú verstípusként a halotti búcsúztató van megjelölve.[3] Debreczeni Az idvezült fölséges Bocskai Istvánnak...halálárólszóló éneke természetesen ebbe a kategóriába tartozik, de a fent említett változások itt is megjelennek: egyrészt politikai okokból jelen van a versben az "udvari nép" pompájának kigúnyolása, másrészt nem általánosságban siratja a halottat, de nem is csak a maga nevében, hanem a "megvénült katonák, fizetetlen szolgák", tehát a társadalom egy specifikus csoportja nevében szólal meg. A siratók, megemlékezők tehát egyrészt részei a nemzet egészének, másrészt maga a szerző is része a megemlékező szolgák csoportjának. Tulajdonképpen egy nagy nemzeti matrjoska baba elemei látszanak kirajzolódni: egyén - specifikus csoport - nemzet - (kereszténység). E kép alapja a metonímia, mégpedig a tartalmazó és tartalmazott elemével, ami meta-metonímiát eredményez. A versben a siratást így alapvetően az alkalmi, és többször változó prosopopeia viszi színre.
Szintén a halotti búcsúztató versek közé sorolhatjuk az 1613-ban Hodászi Lukács püspök halálára írott Így sír a fejér hattyú Neander vize partján...kezdetű versét is, melyet szintén más nevében (is), azaz a püspök szülőhelyének, Hodásznak a nevében írja. Érdemes megjegyezni, hogy e két halotti búcsúztató verselése roppant bonyolult, mesterkélt, talán éppen a téma miatt, a végső tisztelet megadásának érdekében. E vers stílusa is hasonlóan mesterkélt, amit Kölcsey gúny tárgyává is tesz a későbbiekben.
Az 1604 decemberében írott Militaris congratulatio című, Az szép szabadságra... kezdetű verse Bocskay Istvánt dicsőítő ének, melyben szintén megfigyelhetjük, hogy Debreczeni a saját, és Bihar megyei hajdúk nevében is üdvözli Bocskay Istvánt. A vers maga is hozzájuk, a hajdúkhoz szól, és - bár a korábbi katonaénekekhez hasonlóan tartalmaz harcra buzdító strófákat[4] - nem a vitézekhez általánosságban. Tehát a versben a beszélő hangot ad a kis közösségnek, azaz a bihari hajdúknak, és a prosopopeia mellett még hozzájuk is beszél, azaz aposztrofálja őket. Így alakul ki a „nagy nemzeti T./1.”. Thomas Mannal szólva a pokol az, ahol nincs ima, nincs meghallgatás. S ha így, akkor világossá válik, hogy a szövegben kialakult „ nagy nemzeti T./1.”, a prosopopeikus közösségi önmegszólítás ezen a helyzeten akar változtatni, holott mélységesen tragikus ez is. A szöveg hangulata egyébként Habsburg- és katolikusellenes.
Ami a históriás ének műfajának átalakulását illeti, a Spenót ennek két típusát különbözeti meg.[5] Az egyik típus alkalmazása főleg Báthori Gábor idején gyakori, ide tartozik a Keserű Bálint 1963-as ItK tanulmánya[6] óta egyértelműen Debreczeninek tulajdonított Conspiratio Kendiana. E típus jellemzői, hogy oktató modorban íródtak, gyakran példabeszédeket, ismert közmondásokat használnak, aminek a célja az, hogy az alacsonyabb réteghez alkalmazkodjanak. Műfaji tekintetben ezeknek a szövegeknek alig van közük a históriás énekekhez, hiszen a történeti eseményekre csak utalnak, de nem fejtik ki azokat részletesen. Elsődleges céljuk politikai természetű: a legtöbb helyen az ellenség - Debreczeninél a Habsburgok és a katolikus egyház - kigúnyolása a cél. A gúny jelenléte pedig a paszkvillus műfajához közelíti ezen szövegeket. Az ellenség megalkotása a közösségképzés egy módja: ha van közös gyűlölt, máris van összetartozás. Talán a hitviták hatására alakult ki az a nézet, miszerint a közösségképzés leghatékonyabb módja nem a saját közösség dícsérete, hanem a másik gáncsolása.
A históriás ének átalakulásának másik útja az, amikor a jajongó jeremiádokkal olvad össze a műfaj. Stoll itt az 1621-ben keletkezett Csepreg városának siralmas romlásáról című verset említi,[7] amiben a szerző, egy "szegény deák" - ahogy a kolofonban meghatározza magát - ezer Bethlen Gábor mellé állott protestáns legyilkolását örökíti meg. Ebből az összeolvadásból, azaz a históriás ének és a jeremiád műfaji keveredéséből jön később létre a panaszvers. Itt tragédiára épülő közösségképzéssel találkozunk. A históriás ének tradíciója segít a konkretizálásban, a tapasztalatok általánosíthatóságától viszont elzár. Ahhoz, hogy általános és egyedi együtt jelenhessen meg, szükség van tehát a műfajok keveredésére.
Véleményem szerint a Stoll által egyértelműen jeremiádnak mondott Jaj, szép hazámnak ékes palotája... kezdetű Debreczeni vers is ebbe a csoportba sorolható, amennyiben elfogadjuk, hogy a Csepreg városának siralmas romlásáról című ének is ide tartozik. Hiszen mind a kettő egy - a versírás valószínűsíthető dátumához közel álló - eseményt örökít meg, de nem leíró, hiteles jelleggel és hírt adó szándékkal, hanem az események kimenetelének tragikus voltán való kesergés kifejezése érdekében.
A Jaj, szép hazámnak ékes palotája... kezdetű vers értelmezésének szerkezeti vázlata a következő:
|
1-6. strófa
|
Aposztrophé 1.
|
Várad
|
|
7-19.strófa
|
Narratíva
|
pusztulás
|
|
20-21. strófa
|
Példázat
|
Váradról Magyarországnak
|
|
22-27. strófa
|
Aposztrophé 2.
|
átkozott, rút tatár
|
|
28-35. strófa
|
Prosopopeia (az előző, Aposztrophé 2. keretében)
|
tetemek szólnak Istenhez
|
|
36. strófa
|
kolofon
|
|
Ha a történeti kontextus tekintetében vizsgáljuk a verset, akkor valószínűsíthető, hogy az 1598-as váradi csatának állít emléket a szöveg, amely - bár rendkívül véres volt, mégis -győzelemmel végződött. A vers első sorából azonban már kiolvasható, hogy itt nem győzelem megénekléséről, hanem panaszról lesz szó. Az első sor értelmezésével kapcsolatban egyébként mindjárt probléma merül fel: az RMKT XVII./ 1-es kötetében betűhűen közölt versben ez áll:[8]
"Iay szep hazaimnak ékes palotaia,
Magiar orszagnak kiraly varosa"
Az aposztrofált itt a 6. versszak második sorában név szerint is megnevezett Várad, királyi város. Viszont a hazaimnak kifejezés az átiratokban már hazámnak-ként szerepel. Természetesen ez is elfogadható értelmezés, hiszen itt akkor rész-egész viszonyról van szó, a haza legékesebb városaként szólítja meg Váradot. Viszont a hazaimnak kifejezést házaimnak olvasva már újabb jelentésárnyalattal bővül: a házaim közül a legékesebb, legszebb (a palota kifejezés nyilván a kiemelkedő voltára utal) Várad.
Az első hat strófában az aposztrofált tehát Várad, de természetesen ez felfogható - ahogy azt Nemes Gábor szakdolgozatában[9] leírja - Magyarország vagy Erdély, mindenesetre egy nagyobb egész allegóriájaként is, s ez a következő nagy szerkezeti egységben be is bizonyosodik. Ha pedig Várad a rész, mégpedig az én értelmezésemben Magyarország mint egész része, akkor az allegória metonimikusan fejeződik ki: Váraddal ugyanaz történik, mint Magyarországgal, és fordítva. A 3. strófában olvashatjuk is: "Magyarországnak tüköre te valál...". A tükör-toposz alkalmazása szintén kifejezi a rész-egész között fennálló analógiát, de azt is, ami a versben később lesz kifejtve: Várad esete példaként szolgálhat Magyarországnak. (Lásd a 20-21. strófákat.) Itt talán érdemes megjegyezni, hogy ez a típus is ugyanolyan populárisan akar beszélni, mint a Conspiratio Kendiana-félék, hiszen egyrészt megalkotja a kisközösséget, majd önmegszólítást hajt végre, ezáltal egyben jelenvaló közönséget is alkot, de legalábbis feltételez: ehhez úgy kell beszélni, hogy mindnyájan értsük. (Pl.: a 21. strófa Bizony-nyal kezdődik.) Mivel a vers kéziratban terjedt, ami némiképp megfelel a szóbeli mediális feltételeknek, így mondhatjuk, hogy jelen van a szövegben egyfajta fiktív szóbeliség vagy másodlagos oralitás.
Visszatérve a második strófára: a bibliai toposzok alkalmazása (Isten ostora, a mérges pohár) előre vetíti az ezután következőket: addig nem félhetjük igazán az Istent, amíg nem ismerjük meg annak haragját. A jó elérésének, azaz az istenfélésnek a feltétele így a szenvedés megszerzése, azaz Isten haragjának megtapasztalása. A következőkben pedig pont ennek az isteni eredetű pusztításnak a képei lesznek szemléltetve. (7-19. vsz.)
A harmadik versszakban az aposztrofált tulajdonságai: az árvaság, a szépség és az ország "tüköre". Mivel városról van szó, ezért a szépség nem csupán külső attribútum lehet, azaz nem feltétlenül csak a hely külső jellemzésére utal, hanem kifejezheti a strófa 3. sorában olvasható tett minősítését is: "nagy sok szegént te táplálál". A tettek és az ezekből következő tulajdonságok ellenére mégis a legnagyobb csapást kapja a város az Istentől, bár az mégsem hagyta teljesen elveszni Váradot. (4. vsz.)
„Nem lőn ezekért érdemed Istentől,
Sőt téged följebb vere mindeneknél,
Hála őneki, hogy mind el nem veszél.”
Ezek a sorok eleget tesznek annak a toposznak, hogy isten azokat bünteti, akiket a legjobban szeret, hogy megmutassa, mennyi kínt bírnak el, s a végső ítéletnél mégsem hagyja elveszni a "kiválasztottakat".
A szenvedés általi üdvözülés képe pedig úgymond kapóra jön, hiszen ezáltal van értelme a törökök pusztítása miatti szenvedésnek.
Az 5. és a 6. strófa E./1-es elbeszélője a narrációban a saját imáiról tesz vallomást: e magára maradt városnak/országnak a megmaradásáért könyörgött. Azon kívül, hogy a könyörgés tényét leírja, megtudjuk az okot is, ez a pusztulás. Az tehát, hogy miért is kell igazán félteni az árván maradt Váradot - itt természetesen az allegorikus értelmét ismét hozzáértve - , eddig csak utalásokból volt érthető, a következő nagy egységben viszont (7-19. vsz.) részletesen szemléltetve van: az őt ért pusztítás miatt.
Az előző részben a hazának tükörként szolgáló Várad bemutatása után itt a majdnem teljesen elpusztított Várad képe tűnik fel, s mindez az elbeszélő fohászaiban fogalmazódik meg.
Megfigyelhetjük, hogy ebben az egységben (7-19. vsz.) a város/ország, rész/egész allegória tulajdonképpen megszűnik, mert elválasztódik egymástól a város és az ország fogalma: míg egyes strófák egyértelműen egy konkrét városról szólnak (pl. a 10. versszakban az utcákról van szó), addig a versszakok túlnyomó része általánosít, és ki is mondja, hogy az egész ország pusztulásáról beszél. (13-15. strófa pl: városink, országunk, hazánk.) Ahogy a konkrét hely egész országgal való azonosítása megtörténik, majd ez el is tűnik, az aposztrofált sincs már jelen, és a panaszolkodó sem E./1-ben szólal meg: közösség nevében, T/1-ben beszél (pl: keserülője nem lőn siralmunknak) a saját hazát ért csapásokról, azaz a bibliai toposszal élve a beszélő magát is a túlélő kiválasztottak közé helyezi, akik még láthatják a pusztítás következményét. Tehát a Várad allegória után most már egyértelműen Magyarországról beszél. Az országos méreteket öltő pusztulás képei viszont a 20. és a 21. strófában ismét leszűkülnek Váradra: itt is tükörként funkcionál a város, de most elrettentő példa.
A 22-26. versszakban új aposztrofált jelenik meg: az "átkozott, rút tatár". A 22. strófa 3. sorában az áll, hogy a török hatalmának véget kell vetni, az érv pedig az, hogy ha ez nem következne be, akkor az eddig kifejtett bibliai toposz nem valósulhatna meg. Isten a törököt küldte pusztításként a kiválasztott népre, de ha a pusztítókat nem bünteti meg, akkor a pusztításnak sem lesz vége, azaz a kiválasztott nép is elpusztul.
„Igen megvere minket, ő fiait,
Ha tiktököt is, Krisztus káromlóit
Nem büntetne meg, Krisztus ellenségit.”
A 27-33. versszakban a harc során életüket vesztettek válnak megszólalókká. A prosopopeia során viszont nem a török a megszólított, hanem Istenhez fohászkodnak a tetemek.
A 34. és a 35. strófa a tetemek fohászának befejezése után ismét az aposztrofálthoz, azaz a törökhöz fordul, immáron azonban fenyegetőleg.
A kolofon első szava, a "tudjad" valószínűleg továbbra is a törökökhöz szól, hiszen ezzel a szerző a saját bátorságát bizonyítja: a kolofonban a tartózkodási helye, a versfőkben pedig a neve van megadva.
Értelmezésemben igyekeztem a vers első két nagy egységére nagyobb hangsúlyt fektetni, mert a legkülönösebb jelenség mégiscsak Várad e szövegben. Egyrészt tükör, másrészt allegória, azután pedig Várad esete válik elrettentő példává. Mégis, mi lehet ennek a funkciója?
Lausberg, Quintilianus alapján a laudatur urbs következő lehetőségeit vázolja föl: alapító, régiség, a korábbi tettekben megnyilvánuló erények: tettek sorrendje és erények sorrendje, fekvés és erődítés, a város polgárai.[10]
A városdícséretről Quintilianus a következőt írja: „Lehet dícsérni egész városokat, mint egyes embereket. Mert a szülőt ott az alapító helyettesíti s nagyban emeli a tekintélyt a régiség, mint pl. azokét, kik a hagyomány szerint az anyaföldtől származtak, tetteikben is ugyanazon erényeket és bűnöket látjuk, mint egyes emberekben, csak földrajzi fekvés és erődítés tekintetében van meg mindegyiknek a maga sajátos jellege. Éppúgy büszkék kiváló polgáraikra, mint szülők a gyermekeikre.”[11]
Ez a vers a már említett első részben megfelel a laus urbis követelményeinek: a város "szép", mert a szegényeket segíti, és tükörként szolgálhat mindennek. Ám a második nagy egységben a pusztítás képei - melyek panasz formájában jelennek meg (Istenhez fohászkodás és sírás) - a vituperatio urbishoz közelítenek. Mivel a vers nem szidalmazza a várost, ezért mégsem lehet kijelenteni, hogy vituperatioról lenne szó. S valóban, a régi magyar irodalomban nem találunk példát explicit vituperatio urbisra, ám a Jaj, szép hazámnak ékes palotája... alapján talán mondhatjuk, hogy a vituperatio megjelenési formája tulajdonképpen a laus urbis retorikailag előregyártott rovatainak, üres helyeinek panasszal, jajjal történő, s elsősorban az akkor-most toposzának felhasználása által megvalósuló kitöltése.
[1] Jelen dolgozat 2008 márciusában hangzott el a Pécsi Tudományegyetem Régi Magyar Irodalom Tanszékének műhelyében, az ún. „Csütörtök estén”.
[2] Stoll Béla, A politikai költészet kezdetei = A magyar irodalom története II, szerk. Klaniczay Tibor, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964, 94-99.
Dobunkat perdítvén,
Trombitát zendítvén
Jézust Jézust kiáltsunk,
Gyakran könyörögjünk,
Vitéz módon éljünk,
Országvesztőket rontsunk,
Szegény szép hazánkért,
Magyar koronánkért
Ideje vagdalkoznunk.
[6] Keserű Bálint, A "Conspiratio Kendiana" szerzője, ItK, 1963, 360–368.
[8] RMKT XVII./1. 253-256.
[9] Nemes Gábor, Várad-e Várad, avagy kinek a vára? (Debreczeni S. János Cantio Optimá-jának értelmezési lehetőségei), Pécs, 2007, kézirat.
[10] Heinrich Lausberg, Handbuch der literarischen Rhetorik, (Eine grundlegung der Literaturwissenschaft), Max Hueberverlag, München, 1973, 2. Auflage, 188.
[11] Marcus Fabius Quintilianus, Szónoklattan, ford. Adamik Tamás, Csehy Zoltán, Gonda Attila, Kopeczky Rita, Krupp József, Polgár Anikó, Simon L. Zoltán, Tordai Éva, Pozsony, Kalligram, 2008, 250.
|
